Sziasztok.

Tudom, eltelt egy csomó idő úgy, hogy semmi érdemleges bejegyzés nem született a nagyközönség számára. Azaz igazából a viszonylag nagyközönség számára mégis, mert ugye akik regisztrálva vannak, azoknak született, egy elég hosszú, viszont az ugye regisztrációhoz kötött, szóval mégse. Mindegy, hosszú az egész. Nagyon.

Most írok. Nem tudom, hogy milyen hosszú lesz, igyekszem minél hosszabbra.

Szóval egy barátság nem úgy sikerült, ahogy én azt elterveztem. Mivel nincs már mit veszítenem, így publikálni fogom a bejegyzést - mert miért ne. Tényleg nincs már mit vesztsek, veszett fejsze nyele, de nem is bánom, szóval majd aki el akarja olvasni, az el fogja olvasni, de alert, kurva hosszú. Tényleg.

Ha érteni akarod a mostani bejegyzést, akkor mindenféleképpen olvasd el azt, amit írtam. Mondhatni, hogy az egész bejegyzés arra fog épülni, mivel az elmúlt egy hónapom az adott téma körül forgott, és igaz, voltak, akik azt mondták, hogy én voltam nyomorult, és túl sokat akartam hirtelen, viszont nem hiszem. Oké, én is csináltam hülyeségeket. Nem is kicsiket. Viszont... Na, olvasd el, és akkor megérted.

Szóval ha elolvastad, elvileg innentől kezdve értened kéne azt, amit írni fogok. Lényeg a lényeg: miután én azt a bejegyzést megírtam, megpróbáltam Danival megbeszélni azt, amit már le kellett volna zárjak hamarabb, de nem akartam. Hogy miért nem? Akik régebb óta olvasnak, tudják azt, hogy 2013 nyarán volt egy szinte majdnem ugyanígy indult barátságom. Mivel ez lebegett a szemem előtt, hogy akkor sikerült, így úgy voltam vele, hogy most is sikerülhet. Márkról van szó. Csak annyi a különbség, hogy amíg ott Márkó tett azért, hogy az úgy is alakuljon, addig Dani nem. Nagyon nem. Megbeszéltük, hogy találkozunk, aztán le se mondta, csak az után, miután elvileg már találkoztunk volna, vagy még akkor sem. Én voltam az utolsó szar szemét alak azért, mert szerettem volna egy barátot.

Leírtam neki mindent, amit érzek, amibe belefoglaltam azt is, hogy úgy gondolom, hogy egy barátságban őszintének kell lenni, ami neki sajnálatos módon nem sikerült, és ő ezt zokon vette. Belefoglaltam egy kisebb szösszenetbe konkrétan mindent az elmúlt akkor egy hétből, majd elolvasta az első kb 3-4 mondatot, és annyit írt rá, hogy "az első két sort olvastam el, engem te ne hívj hazugnak, undorító vagy".

Ergo én voltam a hibás, megint. Már meg se lepődtem. Erre letiltott facebookon. Mindenhol. Pedig akartam volna írni neki azt, hogy bazdmeg Dani, legalább most az egyszer olvasd el végig, amit írok, mert nem csak az elején van az, ami megy a fejemben. Nem tudtam már neki leírni. Pedig belefoglaltam azt is, hogy nem haragszom, mert nincs miért, azt, hogy tudom, hogy én is hibás vagyok, de egy önző fasz akkor, ha ő ezt nem látja/nem akarja belátni.

Nem akarta. Valószínűleg el se olvasta amúgy, mert megkértem egy ismerősömet, hogy puhatolózzon egy picit, aztán annyit írt, hogy

nem fogom soha semmire se vinni, és nem lesz senkim.

Megérintett? Megérintett volna előtte pár nappal, akkor már nem. Egyáltalán nem. Tudtam, hogy a mentor programmal kapcsolatban is kamuzott, mert nincs az a nyomorék, aki egy újonnan nyíló Samsung márkaboltba egy 20 éves srácot vesz fel sales managernek, akinek se érettségije se semmije, és kezeletlen depressziója illetve nem beszámítható emocionálisan.

Hogy mindezt honnan veszem? Onnan, hogy mesélt nekem egy s mást, és az, ahogy viselkedett, elárult róla sok dolgot. Az, ahogy lereagált sok dolgot, az, ahogy írt sok dologról - hol ez mellé állt, hol az mellé, nem volt biztos abban, hogy mit akar.

Az meg már csak hab volt a tortán, hogy azt mondta, hogy felmondott a munkahelyén. A cseresznye meg a habon az volt, amikor megtudtam az igazságot: azt, hogy kést dobált valami okból kifolyólag, amiért nem felmondott, hanem kibaszták, mint macskát szarni.

Ezek után új értelmet nyert az egész életem konkrétan, és az, ami szarul esett (hazugnak és undorítónak nevezett), szertefoszlott, mert tudtam, hogy nem én vagyok az, hanem ő, én meg csak szimplán egy nyomorult fasz vagyok, amiért olyan sok időt és energiát fektettem egy alapból halva született barátságba.

Azóta szarok rá, konkrétan. Rájöttem a fent felsoroltakon kívül sok más mindenre is: 14-15 éves korosztályban nyomul azért, mert a saját korosztálya rá se néz, mamapornóra veri a 15 centis faszát, közben meg azt mondja, hogy 20, meg azt, hogy neki soha nem számítottak az emberi kapcsolatok, mindig azt nézte, hogy egy adott kapcsolatból hogy fog tudni a legjobban kijönni, minél több "hírnévvel". Jó példa erre az, hogy elment valami random Dezső Bencével vagy ki a gecivel rajolni, aztán szarva lett a fejére magasról (belsős infó).

Szóval szegény ő. Rájöttem, hogy sokkal többet érek emberileg, és ha nem is sokkal többet, de jóval többet.

Ennyit Daniról. És akkor most jöjjön egy másik téma, viszont még mindig barátság témában (mi a fasz, mostanában nagyon összejön minden egyébként): a lelki ikrem, meg úgy a személyiségi ikrem, meg névrokonom is:

Tomi.

Nem tudom, hogy egyelőre mit írhatnék, friss az egész élmény, 3-4 napos. Fogalmam sincs, hogy hogy, hogy mint, és mikor, de jóba lettem egy sráccal.

És akkor most leszögezném: nem, nem vagyok buzi, mielőtt azt hinnétek, egyszerűen sose voltak fiú barátaim, így amikor egy ilyen élményt megélek, nagyon durván pozitívumként élem meg. Fogalmam sincs, hogy miért. Egyszerűen... Felemelkedem.

Szóval Tomi. Fura. Nagyon sok a közös, viszont nagyon durván ellentétek is vagyunk. Amíg én empatikus vagyok sok emberrel szemben, addig ő nagyon nem. Ugyanolyan szinten flegma mint én, ugyanolyan szinten leszarja az olyan emberek problémáját, akit nem ismer, mint én, viszont azokkal meg nagyon tud empatikus lenni, akiket kedvel. És itt jön a bökkenő.

Kedvel.

És nem tudom, vagy nem akarom feldolgozni. Olyan szinten szokatlan nekem az, hogy nem én mutatom ki a szeretetet, meg a kölcsönös bizalmat és kedvelést, hanem más mutatja ki felém, hogy az valami hihetetlen. Valamelyik nap leírta, hogy nagyon furcsállja ő is, hogy így alakult, de kedvel, nem tudja miért, nem tudja megmagyarázni, de kedvel. És kimutatja. És olyan... Szokatlan. Nagyon.

Nem akarok ódákat zengeni, de egyszerre szar is meg jó is, hogy így előkerült a semmiből, és ugyanúgy, mint Dani. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi legyen, hogy legyen, belemenjek-e mégegyszer, akarok-e magamnak kárt okozni, de belementem. Megbántam? Nem.

Most is könnyezek miatta, mert látja, hogy szar kedvem van, és támogat. És 4 nap ismertség után én ilyet senkiről nem mernék gondolni, még magamról sem, de nagyon durván kivagyok már az élettől, és mindig is szerettem volna egy ilyen barátot. Aki nem fél kimutatni azt, hogy kedvel, aki nem fél beszélni a lelkéről, aki nem fél megnyílni nekem. És ő nem fél.

Fura. De most úgy tűnik, hogy boldog vagyok.

Azt hiszem, ennyi.

És akkor a bejegyzés:

Nem is tudom, hogy hogy kezdjem, bőgök, mint egy telibebaszott tehén, mert már megint túl sokat adtam egy 'barátságba', és előrébb helyeztem mások érzéseit, mint a sajátjaimat. Konkrétan annyira magam alatt vagyok, hogy még a gondolataimat se tudom összeszedni egy csokorba, mert kavarog minden a fejemben.

Hogy miért? Nem tudom. Talán így akartam elérni azt, hogy bárki által is szeretve legyek, hogy úgy tekintsen rám akárki is, mint emberre.

Hol is kezdjem...

2017. szeptember 22., csütörtök

Valaki bejelölt az éjszaka közepén. Ugye akkor itthon voltam, nem tudtam hova tenni, reggel vettem észre, ahogy felkeltem. Nem nyilvánítottam neki túl nagy jelentőséget, elvoltam. Délután mentem megszerezni az ingyenjegyeimet, amikért amúgy megdolgoztam, és csináltam Snapchatre egy videót, ahogy sétálgatok, aztán egyszer csak írt, hogy jó a cipőm. Mondom köszi. Aztán elkezdtünk beszélgetni, hamar megtaláltuk a közös hangot. Egyébként egy srácról van szó, a későbbiek során leírom azt is, hogy mi a "különleges" benne, de nem akarok annyira előre haladni a történetben.

Késő estig beszéltünk, tök fura volt. Aztán elmentem aludni. Tök boldog voltam, kiderült, hogy kecskeméti, nem is lakik olyan messzire, 10 perc busszal, sima ügy az egész, és tényleg rendesnek tűnt.

2017. szeptember 23., péntek

Beszélgettünk sokat. Már itt is lehetett látni, hogy valami nem teljesen oké a sráccal. Nem reagált az üzenetekre, elolvasta őket, megnézte, nem válaszolt, fent volt 24/7, aztán amikor írtam megint, akkor kiakadt, hogy ő nem lóg egész nap a telefonon és ne higgyem azt, hogy szar vagyok azért, mert nem válaszol. (Nem is gondoltam egyébként ilyet, szóval nem tudom, hogy honnan a geciből jött az egész...)

Megbeszéltük, hogy akkor iszunk aznap este, mindezt úgy, hogy én közben amúgy antibiotikumot szedtem, meg beteg voltam. Végül le lett mondva az egész, mert "szarul érezte magát", annyira, hogy amúgy bent volt városban, csak én ezt később tudtam meg, nem akkor, aztán felírtam a listára. Mondtam, hogy oké, akkor megint denied vagyok, hát már hozzászoktam, de nem gáz, akkor holnap.

2017. szeptember 24., szombat

Végül nem mondta le a szombati iszogatást. Én fizettem mindent, a piát, a kaját, tényleg mindent (rendeltünk, azaz inkább rendeltem pizzát), aztán beszélgettünk. Sok dolgot megtudtam róla, például azt, hogy nevelt gyerek, szar gyerekkora volt, soha nem voltak barátai (ezeket így elmondta), és mindig is vágyott egy barátra, aki úgy tényleg a barátja. Nem mondtam erre semmit, csak bólogattam. Mesélte, hogy tényleg mekkora szar élete volt/van, egyedül van, magányos, tényleg már majdnem sírtam is (amúgy sírtam is, mert tökre átéreztem, teljesen olyan, mint én), aztán egyszer csak feljött témába a nyár.

Mesélte, hogy bulgáriában volt másik nevelt gyerekekkel, és hogy mennyire jól érezte magát, meghogy a portást, aki 23 éves volt és valami Nicolenak hívták, megbaszta, toltak egy másfél órás menetet, és hogy nemrég írt neki, hogy azóta nem kefélt olyan jót.

Első pofon. Nem tudom miért, engem az ilyen témák egyszerűen érzékenyen érintenek, nem szeretek ilyenekről beszélni, főleg nem "idegenekkel", mert azt mondom, hogy Márkkal még ok, hogy ezeket megbeszéljük, de őt 6 éve ismerem, 6 éve boldogítjuk egymást, de egy olyan sráccal, akit 2 napja SE ismerek, azért na... Oké, hogy fiúk vagyunk, de szerintem jól tudja ő is, hogy ilyenben nekem soha a büdös kurva életben nem lesz és nem is volt részem, mégis hencegett vele.

Innentől kezdve a kedvem egyenlő volt egy kibaszott mosogatószivacséval. És ő ezt észrevette, kérdezgette is, hogy mi a geci van, miért lett rosszkedvem, de nem válaszoltam rá, nem akartam, hogy azt lássa rajtam, hogy tényleg gyenge vagyok. Ahogy hazaértem, deaktiváltam a Facebookom és a Messengerem, mindenhol, gondolkodni akartam, és nem akartam azt, hogy bárki is befolyásoljon ebben.

2017. szeptember 25., vasárnap

Reggelre írt, hogy miért tiltottam le. Feloldottam a deaktiválást, aztán elmagyaráztam neki, hogy mi a fasz van, meg miért volt mindez. Bemásolom, hogy mit írtam.

Na jó akkor ez hosszú lesz, igaz nem mondtad, hogy érdekel, csak le szeretném írni, azért, hogy ne nézz teljesen nyomorultnak a viselkedésem miatt.

Szóval 4-től kezdve egy volt osztálytásamnak köszönhetően rám lett akasztva az, hogy buzi vagyok, és ez konkrétan rányomta a bélyeget az egész gyerekkoromra. Ahogy neked se, úgy nekem se voltak soha barátaim, mindig érdekbarátaim voltak, és nagyon ritkán volt olyan ember, akiben megbíztam volna pont az miatt, mert előtte mindenkiben megbíztam és a fagyi mindig visszanyalt, és abból pletyka lett meg minden lófasz.

5-től kezdve ez a buzizás mégnagyobb lángra kapott mint valaha, és én 6-ban azt hiszem 12 vagy 13 évesen anyukám gyógyszereit beszedtem és az életem perceken múlt, mert hazajöttek anyáék csak hát eszméletlenül találtak meg. Tudom, hogy ez miatt gyenge vagyok, és én ezt el is ismerem meg minden lófasz, csak geci barátokat szerettem volna, mert soha nem jutott olyan, hogy engem elhívnak ide, elhívnak oda, meg ilyenek.

Ezután volt pszichiátria meg pszichológus, meg minden lófasz. 7. év végén elkezdődött megint, aztán nyári szünet után úgy alábbhagyott, és aztán egyszer 8-ban, amikor a kötelező védőoldásokat kaptuk meg, akkor megjegyeztem, hogy malacka szerintem lány, és ez miatt megint elkezdődött a buzizás.

2-3 hét múlva úgy mentem be az iskolába, hogy 7-8 ember körülállt, lökdöstek, köpködtek rám, hogy rohadt buzi vagyok. Hazáig futottam és vagdostam magamat, aztán megint pszichiátria és pszichológus. Ahogy elkerültem, nem tudtam elfogadni és hozzászokni ahhoz, hogy egy másik iskolában vagyok, másik közösségben, ahol én is a közösség tagja vagyok és nem kezelnek úgy, mint egy rossz buziatt, ez miatt ott se szereztem barátokat.

9. év elején, szeptemberben ismertem meg Márkot, akivel ugyanaz volt, mint veled, túl hamar lettünk túl jóba, túl hamar kezdtem el rá barátként tekinteni. Nagyon sokat veszekedtünk ugyanúgy, ahogy veled, és egyszer megjegyezte, hogy ideje lenne már öngyilkosnak lennem, ő akkor volt 12 éves, én 15. Megpróbáltam. Megint anyámék mentettek meg a biztos haláltól, és kialakult nálam egy elég erős depresszió. Én voltam az iskola legszarabb tanulója, nem csináltam semmit,c sak hazajártam gépezni meg az iskolába be, hogy anyámék kapjanak rám családit. Fél év eltelt az életemből úgy, hogy a boldogságot még csak nem is éreztem, és teljesen egyedül éreztem magam. És az a helyzet, hogy azóta se javult semmit a helyzet. Azóta sincsenek baártaim, vagy ha van is, nagyon kevés, és többségük nem is a közelemben lakik. Márkkal évente egyszer találkozunk mert 100 km-re lakik tőlem, és a legjobb barátom. Emesével vagyunk még úgy, hogy néhanapján összefutunk, megiszunk ezt-azt, de úgy igazából a napjaim ugyanazok: elmegyek suliba, hazajövök, gépezek.

Felépítettem magamnak egy "várat" a gépemben, ahova el tudok vonulni akkor is, ha teleszalad a faszom, és ebből nekem már kurvára elegem van. De halál komolyan. Ezért is volt az, hogy sürgettem azt, hogy találkozzunk, mert nem akartam itthon lenni, mert egyedül érzem magam. Anyámék "lemondtak" egy időben rólam, amikor depressziós lettem... És én ezt soha nem fogom tudni nekik elfelejteni, nem számítottam nekik senkinek, csak kaját adtak a számba meg ágyat a seggem alá, hogy tudjak valahol aludni, de se anyámmal, se apámmal nincs meg az a kapcsolat, és igazából egyedül élek másik 4 emberrel egy lakásban...

És az, hogy te így feltűntél az életemben, és volt valaki, aki potenciálisan lehet a "barátom", és még fasza is van, eh. És ezt azért írom le, mert oké, lány barátaim voltak, de fiúk soha. Márkon kívül. És ezért van az, hogy ilyen nagyon durván furcsán viselkedtem. Nem vagyok hozzászokva fiúk társaságához, nem vagyok hozzászokva konkrétan a fiúkkal való kommunikációhoz, és ezért volt az, hogy szarul esett az a "másfél órás menet" dolog is, mert tudom, hogy soha a büdös kurva életben nem lesz ilyenben részem, és ez miatt irigy is vagyok rád, meg az miatt is, hogy tudsz boldog lenni attól függetlenül, hogy egy szar életed volt, már ha nem haragszol meg ezért, hogy ezt így leírom.

Igazából ennyi. Túl hamar kezdtem el rád barátként tekinteni, mert örültem annak, hogy nem csak én vagyok úgy, ahogy, hanem találtam valaki mást is, akinek ugyanúgy tele van a fasza kb mindennel.

Tessék, megmutattam a nagyon gyenge énemet, és talán adtam egy kis felvilágosítást arról is, hogy mi a faszért viselkedtem úgy, ahogy. Szerintem érthető. Ha meg nem, akkor nem tudom, de igyekszem változni, mert mostmár remélem lesz miért változzak.

Szóval ezt elküldtem neki délután, olyan 4 óra fele, annyit írt rá, hogy "mindjárt♥", aztán nem írt. Este azért ráírtam, hogy "remélem azért elolvastad", erre annyit írt, hogy "bocsi, fürödtem", ami azért gáz, mert szombaton elmondta, hogy ezzel a dumával szokta lerázni az idegesítő embereket/lányokat. Ezt meg is mondtam neki, hogy remélem tudja, hogy ő ezt elmondta, és erre csak annyit írt, hogy "de most tényleg".

Elhittem neki. Miért ne. Aztán ő is megmutatta a gyenge énjét. Ekkor ismerte be, hogy nevelt gyerek, és írta le az életsztoriját, amiből csak kis részeket ragadt ki előző este, és konkrétan átváltott egy olyan srácba, aki tényleg komolyan gondolta, hogy meg akarja ölni magát. Írtam neki mindenfélét, hogy én tényleg kedvelem, és nagyon sajnálnám, hogyha ilyen hülyeséget csinálna, és tudom, hogy milyen érzés, mert már voltam ilyenben, és ha ad nekem egy esélyt, megmutatom neki, milyen az, ha van egy barátja, mivel Márktól sokat tanultam.

Sokszor megnézte, nem válaszolt, aztán írtam neki megint, megnézte, nem válaszolt, ha válaszolt is, 1-2 szavakban, meg azt, hogy meg akarja ölni magát, meg ilyen lófaszok... Megértettem, nem akarja ezt a beszélgetést folytatni (de akkor mi a faszért kezdte el?), így lefeküdtem aludni, és annyit írt köszönésként, hogy "jóéjt tesó♥", ami egyszerre esett jól és szarul, mert geci, miért ír ilyet, ha amúgy nem is kedvel?! Nem tudtam felfogni. De mindegy is.

2017. szeptember 25., hétfő

Reggel írt, hogy na mizu. Mondom semmi. Aztán megbeszéltük, hogy pénteken legyen folytatás, ő is nagyon szeretné, én is, akkor miért ne, eljön, iszunk, hívom Emesét is, megismerik egymást, stbstb... Meg megbeszéltük azt is, hogy délután, ahogy végeztem a kormányablaknál és az OTP-ben, találkozunk. Azt mondta, hogy ok.

Ahogy végeztem OTP-ben, írtam neki, olyan háromnegyed 4 fele, hogy na mi a fasz van, találkozunk-e. Fent volt. Utána is. És meg se nézte. Néztem is nagyokat.

7 óra fele írt, hogy "na itt", kérdeztem tőle, hogy oké, akkor gondolom már nem találkozunk. Erre annyit írt, hogy "vásárolok xd", mondom és? Nem válaszolt. De meg se nézte. Aztán leírtam, hogy oké, akkor vegyük úgy, hogy nem, majd holnap. Annyit írt rá, hogy ok, megbeszéltük, de ne legyek már besértődve, mert ő egyedül él, magának kell mindent intéznie, takarítania, vásárolnia, satöbbi satöbbi... Mondtam, hogy oké, távol álljon tőlem.

Aztán ahogy hazaértem, és megnéztem a Snapchat mystorykat, akkor láttam, hogy ott van egy videón, és előtte pedig ugyanaz a srác smárolt valakivel. Én meg így kb miagecimvan stílusba váltva visszamentem, és megnéztem megint a képet.

Gec, nem hiszitek el, KAJAK Ő VOLT. És be is vallotta.

És innentől kezdve nem is értettem az egészet. Szar élete van, meg akarja gyilkolni magát, ő már menthetetlen, rá 12 órára meg már csajjal smárol. Nem értettem, azóta se értem, és ezt nem is magyarázta el, mert hárította a kérdést.

2017. szeptember 26., kedd

Megint rámírt, hogy mizu. Szóval megbeszéltük hétfőn azt, hogy találkozunk ma, aztán nagyon vártam már a délutánt. Táncon rá is írtam, hogy mizu, fent volt megint 24/7, de meg se nézte, nem válaszolt. És igazából akkor tényleg elment az életkedvem. Nagyon magam alá kerültem, alig vártam, hogy végre hazatakarodhassak.

A találkozó természetesen megint le lett mondva, mert "ő fontos ember és nem ér rá folyton" (érdekes), meg ő tényleg nem lóg egész nap a telefonon, mégis mindig fent van. Kicsit ellentétes az egész.

És igazából innentől kezdve felgyorsulnak a történések.

2017. szeptember 27., szerda

Ráírtam reggel, hogy akkor a ma délutáni találkozó mostmár tényleg nem lesz elnapolva, azt mondta, hogy nem. Megírtam neki azt is, hogy nem kérek órákat, fél óra alatt elmagyarázom, hogy mi hogy van, ez volt 12:56-kor, nem válaszolt. Aznap a 18:20-as busszal jöttem haza, mert sokáig bent kellett maradni.

Aztán olyan fél hét után visszaírt, hogy "megyek haza, holnap tényleg találkozunk, álmos is vagyok, éhes is vagyok, minden bajom van". Nem örültem neki, de mondtam, hogy oké, megértem.

Ahogy jöttem hazafele, a buszon ülve láttam egyszer egy full ugyanolyan csávót, aki úgy néz ki, mint ő. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mondom biztos beképzeltem magamnak. Ez volt fél 8-kor. Aztán ahogy hazaértem, ráírtam, hogy "amúgy lehet láttalak", és visszaírt, hogy hol meg mikor. Mondtam neki, hogy 20 perce sétálhattál nyilván a Piár felé, és mondta, hogy aha, ő volt.

Nem esett le neki, hogy fél 7-kor azt írta, hogy megy haza.

Aztán magyarázkodott, hogy 2 órát várt egy olyan buszra, ami igazából nem is létezik (ki van táblázva, tehát ez kamu), és most megy hazafele. 9-kor. Megbeszéltük, hogy oké, akkor holnap tényleg találkozunk, és ha nem, akkor örihari. És akkor most képedjetek el.

2017. szeptember 28., csütörtök

6-ra beszéltük meg a találkozót, láttam, hogy bent van városban. Igen, ekkora egy fasz vagyok, hogy Snapchat térképen néztem, hogy hol a faszba jár, és folyton meg volt nyitva neki a Snapchat, így nem volt nehéz lekövetni.

Írtam neki fél 6-kor, hogy akkor mikor hol tali, nem írt vissza, meg se nézte. Aztán olyan fél 7 körül írtam neki, hogy fasza, akkor megint le van mondva az egész.

Elkezdett magyarázkodni, hogy a barátnőjével volt, és mostmár nincs kedve bemenni, most meg lefekszik aludni. Mondtam, hogy oké. 7-kor ránéztem Snap térképre, nem is otthon volt, hanem kint a parkban, ott, ahol ittunk múlthét szombaton.

Ráírtam, hogy "Dani, láttalak, kétszer is, egyszer, amikor mentünk ki az Auchanbe, meg akkor, amikor jöttünk hazafele". Erre annyit írt, hogy ja hát igen, elkísérte a barátnőjét a buszhoz. Mondom a kettő között eltelt fél óra.

És akkor jött egy nagyon király magyarázat: "ja hát igen, kikísértem barátnőmet a buszhoz, aztán bementem fél órára aludni, és kijöttem megint a parkba".

És ez egy hatalmas "kard" volt a hátamba. Nagyon nagy. Tényleg hatalmas. Nagyon, de tényleg, nagyon nagyon durván fájt, hogy ennyire palimadárnak néz. De persze tagadta végig, hogy ő ilyet cisnált volna, és hitegette velem, hogy majd wellness után tényleg találkozunk.

Bekövettem Instán. Beszéltünk még este, hogy másnap megy Velencére wellnessezni, így lemondja a pénteki napot. Kérdeztem tőle, hogy akkor ezt miért nem tudtad hamarabb mondani?

Mert elfelejtette.

Úgy, hogy élete egyik legfontosabb dolga volt konkrétan, mivel "mentort" kapott, aki segít eligazodni neki az életben, együtt a Telekom illetve az Audi magyarországi vezérigazgatójával.

Hogy lehet ilyet elfelejteni? Nem értettem.

Emesét felhívtam, hogy most ez mi. Ekkor Dani már nem válaszolt, és Emese addolta Snapchaten, 3 másodperc múlva el is fogadta. De ő nem lóg folyton a telefonján. És egyből küldött snapet Emesének, hogy sétál valamerre. Emese erre válaszolt, majd Dani erre küldött egy képet, ahol áll a tükör előtt, és csak egy törölköző van rajta, és a törölközőn átüt a fasza.

Mindezt azért írom le, mert amióta addolt Snapen, soha nem küldött snapet. Soha, de tényleg. Talán két alkalommal, egymás után, saját magáról. Én folyton küldözgettem neki, hogy mi a fasz van, meg mittudomén, ha hülyéskedtem, bevontam, ő megnyitogatta őket, de soha nem küldött rá választ. És ez nagyon furcsa számomra, lehet, hogy én vagyok a teljesen nyomorult, de azért egy 18 éves srác faszom tényleg azt csinálná, ha bírná a másikat, mint én.

A másik furcsaság: Instán bekövettem, nem követett vissza. Meg se nézte az adatlapom. De ez pénteken kap jelentőséget.

2017. 09. 29., péntek

Reggel rámírt, hogy mizu. Mondom semmi, és arra Petőfi városában? Erre annyit írt, hogy "nem vagyok otthon *sok sírva röhögős fej* te azt nézed, hogy hol vagyok Snapen? vicc". Oké, igaza volt, de épp akkor nem néztem meg, hogy hol van, fogalmam se volt, hogy mikor indult, meg hova, és nem tudta elmagyarázni azt sem, hogy ezt honnan vette. Lehet, hogy mégse olyan hülye, mint amennyire gondoltam.

Azt mondta, hogy majd valamikor vasárnap estefele ér haza. Mondom oké.

Később láttam Instán, hogy egy csajjal pózol, akit ott ismert meg 20 perce, végiglájkolta az összes képét, bekövette, minden lófasz, közös kép is megvolt. Mondom mi a geci. Kikövettem. Aztán később bekövettem újra.

Erre rámírt 4 óra fele, hogy "nem unod még, hogy folyton be meg kikövetsz azért, hogy visszakövesselek?". Nem tudtam hova tenni ezt a folytott agressziót, aztán nem is beszéltünk aznap, és másnap sem.

2017. 09. 30., szombat

Amúgy az este jól alakult, habár rosszul lettem, hánytam, és tökre szégyelltem magam. Viszont történtek itt is érdekes dolgok. Emese küldözgette neki a snapeket, meg én is. Emeséét megnyitotta, enyémet nem. Emese mystoryját megnézte, az enyémet nem.

És akkor megint átmentem nyomorultba, és megnyitottam Snapchat térképet estefele. Láttam, hogy BP-n van, és jön hazafele. Megnéztem, hogy mikor ér be a busz, intéztem magamnak alibit, egyik osztálytársamra írtam rá, hogy segítsen, és játsszuk el azt, hogy találkoztunk volna ma, és hozzá mentem volna ki a Noszlopyba, pont akkor, amikor beér a busza.

Tudom, átlátszó, de szükség volt rá. Igazából szög volt a képzeletbeli koporsómba.

Szóval kimentem, és elment előttem, mellettem 5 méterrel, én meg utánuk, távolságot tartva. Aztán megálltak. Közben beszélgettem telefonon, és elmentem mellette 3 méterrel. Látott. És én is őt, csak mivel telefonáltam, így a földet néztem, nem a szemét.

A reakciója nagyon édes volt: rúgott egyet a levegőbe, és vett egy 180 fokos fordulatot. Se szia, se pá, semmi. És ez volt a szög a koporsóba.

Tudom, hogy nagyon gáz volt az, amit csináltam, de faszom, egyszerűen utálom, amikor hülyének vagyok nézve, mert nem vagyok az, és megvannak a kapcsolataim, amivel meg tudom fogni az embereket akkor is, ha azt hiszik, hogy ez nem megy nekem. És ő nagyon ezt hiszi.

2017. 10. 01., vasárnap

Elküldtem neki este a kész oldalát Snapchaten. Megnyitotta. Nem volt rá reakció. Semmi. Aztán elküldtem neki egy üzenetben, a következőképp:

na tudom hogy fasírtba vagyunk meg minden, de ezt itthagyom, ne vesszen kárba, ha már snapemet skippelted. http://stamas.nhely.hu/dani

Erre annyit írt, hogy ő nem haragszik. Ennyi.

Ezt a blogot amúgy azért csináltam, mert mondta, hogy ő is szeretne blogolni, csak nem tud kódolni, és megbeszéltük, hogy oké, akkor megcsinálom neki simán ingyen és bérmentve.

Ezek mellett persze van még egy olyan dolog is, hogy megemlítettem neki, hogy nagybátyám tud ÁFA nélkül hozni számítástechnikai cuccokat, és ha gondolja, tudom neki intézni nagyon szívesen. Ez még akkor volt, amikor "jóba voltunk", egészen pontosan múlthét pénteken. És voltak olyan dolgok, amikor írtam neki egy kérdést, a kérdésre nem válaszolt, viszont írt egy olyat, hogy "a gép pontos specifikációját le tudod írni légyszi?".

Szóval igazából nem tudom, teljesen tanácstalan vagyok. 4 ember tud erről az egészről, 4-ből 3 ember azt mondja, hogy felejtsem el az egészet, Emese pedig azt, hogy ne, csak adjak neki időt. És egyedül miatta van az, hogy még kínzom saját magam, mert reménykedem abban, hogy még lehet valami. Hogy mi, nem tudom, de így, hogy találkozni sem akar, fogalmam sincs.

Október 13-án megyünk ELMÉLETILEG bulizni, Emese, Dorina, ő és én, intéztem is neki ingyen jegyet. Arra még kíváncsi leszek. De ha lemondja, és azt mondja, hogy mégse jön el, de mégis ott lesz, akkor én komolyan mondom ott osztom ki a gecibe.

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak most. Teljesen tanácstalan vagyok, de jól esett már kiírni magamból.

És hogy miért nem publikumba?

Mert tudja a blogom címét.

Nem tudom, hogy honnan, de tudja. És mondta is, hogy olvasott, és jól írok. Szóval itt járunk most, nem válaszol megint, mert válaszoltam neki. És baszik válaszolni. Megint. Újra.

És kezdek újra depressziós lenni. Habár arról már lekéstem. Nagyon is.

Ez van. Jó akartam lenni, és ezt kaptam. Ezt érdemlem.