Szögezzünk le az elején egy dolgot: nem vagyok divatdiktátor, nem vagyok lány, és legfőképp szakértő sem. A bejegyzéssorozat az én jegyeimet tükrözi, én írtam, és az én véleményemet formálja, mutatja meg Nektek. Nem leszólni azért, ha mondjuk nekem tetszik a Chanel, nektek meg nem, illetve fordítva sem - és nem, nem vagyok meleg sem, hogy ezzel a témával foglalkozzak - egyszerűen csak érdekel.

Chanel. Louis Vuitton. PRADA. Csak három nagy név az 1900-as évekből. Három olyan név, amely a huszadik századtól kezdve napjainkig formálja a divat világát, történelmét. Három olyan név, amit az emberek nagy többsége ismer. És mindhárom cég Európából származik.

A Chanel

Kezdeném talán a Chanel márkanévvel. Hogy miért? Azért, mert az alapító, Coco Chanel, születéskori nevén Gabrielle Bonheur Chanel hatalmasat alkotott akkor, amikor megalapította a céget 1910 körül. Akkor még csak egy kis műhely volt, ami csak és kizárólag kalapok készítésével foglalkozott, de a lehető legjobb helyen nyitotta meg ezt a kis üzletet. A kezdeti sikereken felbuzdulva Coco még két boltot nyitott: 1913-ban Deauville-ban, majd 1914-ben Biarritz-ban. De azért ennyire ne repüljünk előre, úgy gondolom, hogy ha már a boltról van szó, illene tudni pár dolgot az alapítóasszonyról is, Gabrielle-ről.

Gabrielle Bonheur "Coco" Chanel

Gabrielle 1883. augusztus 19-én született Saumurban, a francia elegancia, és a 20. század divatjának egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb szereplője. Ő tette tartós divattá a rövid szoknyát, a "kis fekete ruhát", a kosztümékszereket, és mindezek után ő alkotta meg a világ legelső mesterséges parfümjét, ami a legelső üvegtől kezdve napjainkig a világ egyik leghíresebb parfüme: a Chanel N°5-öt.

Gabrielle 1883 nyarán látott napvilágot Saumur városában. Édesapja, Albert Chanel vándorkereskedő, édesanyja, Jeanne Devolle varrónőként dolgozott, így elég szerény, és szegény körülmények között élte gyermekkorát. Édesanyja 33 éves korában tuberkolózisban meghalt, ennek hatására az édesapa úgy döntött, hogy elhagyja családját, és elköltözik Amerikába. Az akkor alig 12 éves Gabrielle és testvérei egy árvaházba kerültek, azonban fiútestvéreit, a 6 éves Lucient és a 10 éves Aphonse-t egy tanyára küldték dolgozni. Coco stílusán elég nyomós, és felismerhető nyomokat hagyott a zárdában töltött idő: a semleges színek, a keményített gallérok és az egyenes vonal és formatervezés mind-mind az árvaház építészeti stílusát, és az ott dolgozó nővérek egyenruháját idézik. Egy legenda szerint logóját az 1920-as években, az Irène Bretz kastélyában eltöltött vakáció ihlette. 18 éves korában egy, a kanonok által fentartott intézetbe került, ahol megtanult varrni, majd ebben a szakmában is helyezkedett el: 1903-ban babaruhák és kelengyék varrásával kezdte a Maison Grampayre-nél. 5 évvel később Gabrielle letette a tűt és a cérnát, majd új nevét használja: a Coco-t. Útnak indul, hogy szerencsét próbáljon a Vichyben élő bácsikájánál - akkoriban úgy gondolta, hogy a színpadi szereplés sokkal jobb és izgalmasabb szakma, mint bármi más. Pár hónappal később már jópár színdarabban megjelent, ahol énekelnie kellett. Leghíresebb színpadi száma a "Qui qu'a vu Coco dans I'Trocadéro?", ami meg is hozta számára a sikert - ettől a ponttól kezdve mindenki Coco-nak hívta.

Rajongói körül rengeteg vagyonos udvarló is akadt, és ekkoriban találkozott Étienne Balsannal, a jómódú hivatalnokkal is. Neki köszönhetően ismerte meg a felsőbb társadalmi réteg szokásait és etikettjét. Szerelmük azonban nem volt túl tartós, bársonyos és felhőtlen: néhány hónap után úgy gondolták, hogy külön folytatják. Balsan baráti körében ismerkedett meg új udvarlójávalm aki egy gazdag, angol bankár fia volt. Capel az első világháború alatt szénszállításból gazdagodott meg, és saját lovaspóló csapattal rendelkezett.
1909-ben Gabrielle otthagyja az izgalmasnak vélt szakmát, az éneklést, és párizsba költözik szerelméhez. A férfi anyagi segítségével Coco megvette Étienne Balsan garzonlakását a Boulevarde Malesherbes-en, és kalapkészítő műhelyt nyitott. 1910-ben megnyílt első üzlete CHANEL MODES néven. A 21 rue Cambon tökéletes helyválasztás volt - a környéken élt az eleganciát kedvelő párizsi felső osztály, és mindössze pár lépésnyire volt a Vondôme tértől és a luxus francia fellegvártól, a rue du Faubourg Saint-Honorétól. Ezeket a sikereket követően nyitott még két újabb boltot. Mivel hatalmas sikert arattak a kalapok, Coco úgy gondolta 1918-ban, hogy újabb üzletet nyit a Cambon utcában, a 31-es szám alatt. Ez az üzlet igazából már egy butik volt, hiszen a ruhák, a kalapok és a kiegészítők egy boltban voltak megtalálhatóak. 

Coco 1921-ben, a Francia riviérán töltött nyaralása alatt találkozott Emest Beaux-val, a híres parfümkészítővel. Ekkoriban egész Párizs Chanelről beszélt, ezért kérte meg Ernest, hogy készítsen neki egy egyedi parfümöt, egy teljesen egyedi, és különleges illatvilággal. Egy olyan összetételt szeretett volna, ami mesterséges anyagok felhasználásával készül, ami hatalmas szó volt, mivel az akkori időkben a parfümök alapanyagjai a virágok voltak, ezért természetesnek minősültek. Chanel végül beleegyezett, hogy kipróbáljon néhány mintát, ami tetszett neki. Ekkoriban Chanel intim kapcsolatban élt Dmitrij Pavlovics Romanov orosz nagyherceggel, ezért ő rajzolta az N°5 első flakonját, ami nem volt más, mint a cári testőrség vodkásüvege. A flaska azóta többször váltott formát, de ugyanúgy különleges maradt az illatvilága. Mellesleg, az N°5 nem csak azért volt különleges, mert az első mesterséges parfüm volt, hanem mert Coco ezzel egy olyan hullámot indított el, amit azóta se sikerült megállítani: az N°5 után minden nagyobb, és valamirevaló divatháznak volt saját parfüme. Coco a mintasorozatból szándékosan az ötödik ampullát választotta, mivel az ötös volt Chanel szerencseszáma - a névválasztás pedig tudatosan történt: "A kollekciómat az ötödik hónap ötödik napján indítom el a piacon, így hagyjuk meg neki az ötös számot, amely szerencsét hoz neki is."

"Az a nő, aki parfümöt nem visel, annak jövője nincs."
- Coco Chanel, 1923 -

A divat újragondolása

Chanel nyitott volt a környezetére és barátai is inspirálólag hatottak rá. Új családja volt, amit ő választott: művészek, írók, táncosok, diplomaták, és még sokan mások. Hat éven át volt barátnője Hugh Grosvenornak, Westminster hercegének, majd végül 1928-ban Skóciában jártak, és onnan hozta haza a tweed kosztümök ötletét. Chanel öltöztette mind az európai, mind az amerikai nőket, akik élvezték a ruháit, mivel praktikusak voltak, és ők a praktikus öltözködést részesítették előnyben. Így tehát evidens volt, hogy Chanel ruhákat hordanak, mivel Cocónak sikerült az elegánst, az egyszerűt és a kényelmest kombinálni, egyesíteni. Elvetette az összetett elegancia kellékeit, mint például amilyen a fűzők voltak a reneszánszkorban, és bemutatta a kényelmes, és egyszerű elegancia új stílusát. Chanel atása a divatvilágban olyan hatalmas mértékű volt, hogy más tervezők (mint például Dior) lecserélték a különc, és extravagáns stílusú ruháikat egy egyszerűbb változatra, azért, hogy visszanyerjék az elvesztett vásárlókat. Akkoriban Chanelt és ruháit merésznek tartották, mivel - mint ahogy az előbb is írtam - a fűzőket félredobta, haját rövidre vágatta, és férfinadrágot viselt. Mindemellett hagyta, hogy a nap lebarnítsa bőrét.
Vásárlói imádták a ruháit, ami éles ellentétben állt a kor akkori nehézkes és kényelmetlen öltözködési stílusával. A divatlapok kezdek rá felfigyelni, és Chanel jellegzetes kosztümei (kardigánszerű felsőrésszel) divathóborttá váltak Párizsban. 1924-ben ékszereket kezdett tervezni és készíteni, majd Fulco di Verdura ékszertervezőt is elhívta a divatházba. Chanel előnyben részesítette, majd népszerűsítette is a hosszú, hamis gyöngyfüzér kosztümékszereket, továbbá strasszból, gyémántból és rubinból készült karperecekkel és melltűkkel drukkolt elő.

Chanel 1926-ban drukkolt elő a "kis fekete ruhával", ami azzal hódított, hogy rendkívül egyszerű volt, annak ellenére, hogy az 1920-as években teljesen más divathullám volt. A Vogue divatkritikusait nyerte meg legeslegelőször, akik a kis feketében a modern nő egyenruháját látták. Felvette kollekciójába az esőkabátokat és blézereket, amik arany gombozattal voltak ellátva. Női ruháihoz olyan anyagokat választott, mint a tweed és a gabardin, amelyek addig csak és kizárólag férfiaknak voltak fenntartva (ebből is meglátszik, hogy milyen szintű férfiuralom volt az 1900-as években).
1932-ben Chanel újra a híradások közepébe pottyant. A Guilde Internatonale du Diamant felkérésére gyémántékszereket tervezett. Ilyen extravagáns dolgokat csak ő engedhetett meg a gazdasági válság nehéz éveiben. 1935-ben 4000 alkalmazott dolgozott nála, a rue Cambonban öt lakóháza volt, és évente körülbelül 28000 (!!!) modellt adott el.
1939-ben bezárt a varroda és a divatház. Chanel először vidékre ment, de mivel akkori szeretője, Hans Gunther von Dinklage német katonatiszt volt, menekülnie kellett. 1944-ben Svájcba menekült végül, és Saint-Moritzban élt, ahol újra találkozott az emigrációban élő Paul Morand-nal, akinek elmesélte egész addigi életét.

A háború utáni időszak döntő volt Coco életében. Amikor visszatért Scájvból, Franciaország lelkesen ünnepelte Christian Dior új divatrendjét. A 71 éves mademoiselle készen állt az újabb csatára: 1954-ben megnyílt a rue Cambon-i műhely, új kollekció született, de a kritika hűvösen fogadta. 1955-ben megjelent a láncos, steppelt táska végső formájában, 1957-ben a fekete orrú szandál. 1955-ben alkották meg a divatház első férfi parfümjét, a Pour Monsieur-t, majd még ugyanebben az évben Marilyn Monroe nyilvánosan kijelentette, hogy a Chanel N°5 néhány cseppje nélkülözhetetlen az éjszakáihoz. Ez újabb ragyogó elismerést jelentett, majd 1957-ben Chanelnek ítélték a Neiman Marcus Fashion-díjat Dallasban.
Amerikában is népszerűek voltak ruhái, példának okáért: Jaqueline Kennedy is rózsaszínű Chanel-kosztümöt viselt a merénylet idején.

Annak ellenére, hogy Chanel nagyon jól értett a férfiak nyelvén, sohasem ment férjhez. Coco 1971. január 10-én, 87 éves korában, magányosan halt meg a párizsi Ritz hotelben. A gyászszertartást követően a svájci Lausanne-ban kísérték el utolsó, végső útjára.

Igaz úgy szerettem volna, hogy az egészet elintézem egy bejegyzésben, de egyszerűen Coco-ról és a Chanel-ről annyi dolog van, amit bele lehetett írni, hogy hihetetlen. Persze nem csak ezek voltak a Chanel divatház "divatmegváltásai", ezek csak az első sikerek, később még nagyobb sikereket ért el a divatban a Chanel márkanév.
A következő cikkben szeretném bemutatni majd a Louis Vuittont és a PRADA-t. Reményeim szerint azt a kettőt már sikerül egy bejegyzésbe belesűríteni, és utána lesz egy harmadik rész is, a 21. század hatalmas divathullámaival.