Tisztán emlékszem minden kis pillanatra, életem egyik legfontosabb pillanata volt már akkor is, és még mindig az, töretlenül.

2013. január 31, délután 5 óra.

- Tomi, megyünk az Auchanbe, jössz velünk?
- Mit akartok venni?
- Ezt azt, de ha gondolod, meg találsz valamit, akkor neked is veszünk valamit
- Egy pillanat, összekészülök, és megyek.

10 perc múlva már a kocsiban ültem, és az Auchan felé tartottunk apával és anyával. Miután végeztünk, bepakoltunk a kocsiba, és elindultunk hazafele. Mivel mamának is vettünk pár dolgot, így nekem kellett beugranom hozzá: mama egy hatalmas panellakásban lakik Kecskemét belvárosában, kb. 3 perc sétányira tőlünk, szóval én ugrottam ki az autóból. Felcuccoltam a neki vett dolgokat, beszélgettem vele egy kicsit, majd jöttem hazafele. Mama a második emeleten lakik, én pedig gyalog jöttem lefele, mondván, hogy fitt életmódot folytatok. Ahogy leértem, ott volt egy kiskutya. Nagyon apró volt még, szegény remegett, mint a kocsonya, és látszott rajta, hogy félt, szóval megálltam nála egy percre, megsimogattam, aztán pedig elköszöntem tőle. De elkezdett szegény követni. Nem vettem észre, csak úgy az út felénél, ahogy hátra fordultam. Tisztes távolságból követett, és ahogy megálltam, és hátranéztem, ő is megállt, és nézett rám. Várta a reakciómat, mire csak annyit léptem, hogy leguggoltam, ő pedig máris szaladt hozzám. Hazáig követett, pont úgy, mintha a saját kutyám lenne, megbízott bennem, már most.
Tudni illik, öten lakunk egy két szobás lakásban, szóval elég szűkösen férünk el, de elférünk, és anya nem szereti az állatokat, ezért apát hívtam fel. Annyit mondtam neki, hogy jöjjön le de nagyon gyorsan, mert van egy kisebb gond. Apa szaladt, anyára ráhoztam a szívinfarktust, aztán ahogy apa leért, akkor már a kutyával játszottam. Na, már akkor tudta, hogy hú, van egy kutyánk, de akkor még ellenkezett. Felvittük a lakásba, anya kiakadt, és annyit mondott, hogy azonnal takarítsuk el a lakásból, mert kutyaszaga van. Én annyit mondtam neki, hogy nem, marad, mert hideg van kint, kölyök, és nem rakhatjuk ki. Anya egyből hívta a mentsvár az állatokért alapítványt, de azt mondták szerencsére neki, hogy nem tudják befogadni, mert teltház van náluk. Na oké, akkor másnap már kora reggel fent voltam, vittem le a kutyát, akkor még csak "Foxi"-nak neveztük, milyen fantáziadús név egy foxterriernek... :D
Már akkor is nagyon ügyesen viselkedett, szobatiszta volt, aztán apa elkezdte neki a helyet keresni, én pedig mondtam anyáéknak, hogy nem kérek semmit se a születésnapomra, csak őt. Na, és akkor itt dőlt el az, hogy a kutya marad, apa tudta, hogy ha a kutya megy, akkor én is megyek, szóval rábeszélte anyát arra, hogy maradhasson a kutyus. Folti nevet adtuk neki a foltjai miatt, de végül mivel kb. minden második kutyának Folti a neve, így kerestünk neki egy másik nevet. A Hayley névre esett a választásunk, aminek állítólag az a jelentése, hogy "ajándék". Találó név, és aranyos is, nemde?
És egy kis érdekesség még Hayley-vel kapcsolatban: amikor megtaláltam, csak sima, kerek foltocskák voltak rajta, de miután befogadtuk, nőtt az oldalára egy szív alakú is. Hogy egyébként is lett volna ott, vagy a véletlen műve, jó kérdés, de mindenesetre ezért is különleges számomra ő.
Egyébként Hayley amikor megtaláltam 2 hónapos volt, és fajtatiszta foxterrier. Rendkívül családbarát kutya, mindenkit szeret, és mindenki szereti őt is, és ami a legviccesebb: mama is nagyon megszerette, pedig eleinte ő is azon volt, hogy menjen a kutya. De végülis mostmár anya és mama kényezteti el a legjobban, az a vicces, amikor mama azt hiszi, hogy senki nem látja, és együtt eszik a kiflit Hayley-vel. Mama harapja és töri Hayley-nek a kis karikákat. Viccesek együtt, mit ne mondjak. :D

Na, és ma... Ma van egy éve, hogy itt van ez a dög. És tudjátok mit? Nem bántam meg azt a sok könyörgést, és azt a rengeteg takarítást, amit miatta csináltam. Mert már az első perctől kezdve legjobb barátként viselkedtünk egymással, az első perctől kezdve megvolt az az összhang, ami egy kutya-gazda között meg szokott lenni - pedig akkor még nem is volt biztos, hogy marad. Rengetegszer mondta anya azt, hogy megy a háztól, de ezek üres szavak voltak - ő is megszerette, mint mindenki a családból, mert nem lehet nem szeretni. Mama is mondhatja azt, hogy jaj de csúnya, a lelke mélyén tudja ő is, és én is tudom, hogy nagyon szereti, mert imádja a kistestű kutyákat. És most, hogy már egy éve nálunk van Hayley, el nem tudnám képzelni az életemet nélküle - hozzánőtt a mindennapjaimhoz, ő az, aki bármikor meg tud vigasztalni bármi bajom van, csak annyit kell csinálnia, hogy odajön, és elkezd nyalogatni azzal a kibaszott hosszú nyelvével, vagy csak úgy kell rám néznie, miközben odakuporodik mellém. Rengetegszer volt olyan, hogy nagyon rossz kedvem volt, de nem sírtam, és ahogy odabújt mellém, éreztem, hogy sírhatok, és elsírtam magam, és ő megvigasztalt. Hiába nem tud beszélni, köztünk van egy amolyan láthatatlan kötelék, ami nem minden kutya és gazda között van meg. Egy olyan kötelék, ami itt tartja nekem, ő a legeslegeslegjobb barátom. Volt már példa arra, hogy majdnem együtt futottunk a halálba, például amikor kiszaladt a kamion elé, én meg utána - csak annak köszönhető, hogy élünk mind a ketten, hogy a kamionsofőr észrevett minket, és blokkolta a katasztrófát. Én majdnem elsírtam magam, sokk alá kerültem, ő nagyon ideges lett, de kiszállt, felkísért a járdára. Annyi, meg annyi sztori gyűlt össze ez alatt az egy év alatt, hogy hihetetlen. Számomra most egy éves a kis kurva, mert hát lány, ér egy kicsit fiatalítani (fél évet). Szóval ja. Még vagy 15 ilyen bejegyzést szeretnék írni. Meg még 1000 helyzetet átélni vele.

Mellesleg belebuzultam az American Horor Story-ba. Ma csak 4 részt néztem meg, és ahh, olyan izgalmas, hogy leírhatatlanul. Most komolyan nem értem, hogy akkor Tate ki is? Meg akkor Constans kicsoda Tate-nek? Meg mi lesz Viv-vel, Tate csinálta fel abban a szexruhában, WAT?? Kiakadok egy csomószor egy rész alatt (bocsi a spoiler miatt), nem igazán való ez nekem, DE MÉGIS NÉZEM, mert amúgy meg nagyon jó. Jaj, megyek meg is nézek még egy részt.